Állok a Gellért-hegy délkeleti oldalának egyik kis kőkilátójában. Kezemben egy pöttyös gumilabda, fejemben narancssárga simléderes sapka. Nemrég sétáltam vissza Pestről a Szabadság-hídon át. Visszatekintek a Dunára, a Hídra és a háztömbök végtelenbe nyúló mintázatára. A kémények, az ablakok, a gangok, a piros, barna, szürke háztetők egymásnak feszülnek, szinte összefüggő, geometrikus mintázatot alkotnak. Hasonlóak, de mégis nagyon különböznek: rendezett rendetlenség, szőttes. Városi szövet. Csak a szélesebb utakat látom kirajzolódni. Bartók Béla út, Móricz Zsigmond körtér, Karinthy Frigyes út. Keresem a házunkat, de sosem találom, elbújik az egyformaságban, pedig tudom, hogy ott kellene lennie. Elidőzök a jellegzetes tetőkön, a kimagasló kéményeken, a széles udvarok és gangok girbegurba vonalain. Hallom a város állandó, tompa moraját, amiből néha egy-egy sziréna, vagy tülkölés ide is felér. Figyelek a városra, figyelek magamra, már nem zihálok, a légzésem lelassult. Innen fentről a házak is teljesen mások, mintha feje tetejére állították volna őket. Ezt az arcát most ismerem meg. Ha így, fentről kéne hazarepülnöm, az is lehet, hogy eltévednék az ismerős környéken, annyira más innen fentről minden.

Később sokszor ismétlődik ez a kirándulásom a Gellérthegyi kilátókba. Máskor padlásablakokból kitekintve is ugyanezt látom. Hozzászokom, ismerőssé válik a látvány. Belbudai bérházak gangjai, cselédlépcsők betört ablakai, tűzfalak kopott vakolata, kuszán meredő antennák, kopott ereszcsatornák, kémények kötött sorai, cserepek, galambok, korlátok. Mi szép van ebben? Nekem otthonos és szép, ahogy a motívumok ismétlődnek, de sohasem ugyanúgy, mindig variálódnak. Ismerős formák. Felülről összeáll a rend.

Eszembe jut Ottlik Géza Budája, ahogy Bébé visszatér a Fehérvári útra, az otthonosságba. Nem tudom, hogy ez másnak is otthonos és szép-e, de én magamra ismerek benne.

Ahogy Papageorgiu Andrea zománcképeinek motívumai is ismerősek. Tudom, ez hol van –  mondom neki. Aztán elgondolkodom, hogy talán mégsem, csak ismerős, de nagyon. Jártam már itt, láttam már ezt, de tényleg. Elidőzök a rozsdás részleteken, a színes árnyakon. A város felülről olyan, mint egy állandóan változó ’patchwork, amely évszázadok óta készül, minden nemzedék hozzátesz valamit, mégis egységes marad. Minden évszak, minden napszak mást és mást mutat belőle. Sohasem ugyanaz, de mégis van benne valami állandó. Papageorgiu zománcai mintha absztrakt felületek lennének, melyek változatos formái, és a hozzájuk társított, látszólag önkényes színek összeállnak, mint egy puzzle, melynek darabkái különféle napszakok, évszakok színeivel más-más hangulatokat örökítenek meg ugyanazon a képen. Egyes részletek előugranak, mások háttérben maradnak, az összhatás mégis egységes, ismerős, megnyugtató. A festmények légies, illékony minőségét a zománcok  konkrét, stabil áthatolhatatlan színei váltják, melyek erőteljes anyagiságuk ellenére, talán az üde színek váltakozásának köszönhetően mégiscsak megőriznek valamit könnyedségükből.

A zománckép fényes, kemény, tartós és merev. Az egyes színek élesen elválnak egymástól, a formák kontúrjai határozottan választják el a különböző felületeket, kevés a tónusátmenet, az átfedés, több a homogén felület. A színek egymáshoz való viszonya mélységet, teret ad a látványnak.

De miért pont a zománc? Lehet ez az anyag egy metafora? Egy ellentétpár? A múlandó, folyton változó látvány emlékének kimerevítésére, rögzítésére tett kísérlet, az emlékek anyagban való megjelenése? Hogy megóvjuk, megőrizzük mindazt, ami fontos nekünk? Hogy sűrítsük a látványt, és megállítsuk egy pillanatra a változást? Mindez igaz lehet, de van itt még valami. A technika, akárcsak a fotó, rendelkezik egy furcsa tulajdonsággal: a zománcpaszta színei nedves állapotban teljesen mások, mint kiégetés után, mert a színek csak a kiégetés során nyerik el végső árnyalatukat. A művész az alkotói folyamat során tehát nem látja, csak sejti a végeredményt, kísérletezik, rendre meglepődik, elszomorodik, vagy éppen megörül egy-egy eltalált színnek, hangulatnak. Akárcsak a laboráns a hívás során, maga is várakozásra van ítélve, hogy vajon sikerült-e elérni a kívánt hatást, létrehozni azt a látványt, amit tervezett. Akárcsak a fotónál a zománcképnél is létezik a látencia ideje, az az időszak, amikor a kép ugyan már elkészült, de még nem mutatta meg magát. Kész van, de mégsem látható, még alkotója elől is rejtve marad egy ideig. A zománckép tehát valahol a festmény és a technikai kép, azaz a fotó között helyezkedik el. Manuális, mint a festmény, de egy ideig rejtőzködik, mint a fotó. Több benne a bizonytalanság, a véletlen, a meglepetés.

A képek másik csoportja a szinten kisméretű, minuciózus grafikák, melyek aprólékossága, részletgazdagsága a művészt elmélyült, már-már sziszifuszi munkára, a befogadót pedig lassú szemlélődésre készteti. Éppen ebben a lelassulásban kereshető e műcsoport befogadásának kulcsa; időt adni a részletek felfedezéséhez, a vizuális összhangzatok megszólalásához, avagy lelassulni a mű készítésének ritmusára.

Néhány grafikán a precízen kidolgozott részletek mellett megjelennek a teljesen üresen hagyott foltok, melyek szembesítenek a kérdéssel, hogy az ábrázolt tárgy látványának roncsolásával, kitörlésével vajon meddig mehetünk el úgy, hogy az mégis felismerhető maradjon. Vagy másként megközelítve ugyanazt a jelenséget; vajon meddig hívható elő egy emlék, anélkül, hogy sérülne, vagy teljesen átváltoztatná a valóság képét. A színek a grafikákon sokkal visszafogottabban jelennek meg, bár teljesen nem tűnnek el, addig a festmények visszavezetnek a színek kavalkádjába. A zománcok telített, testes tónusai helyett a lavírozott, levegős árnyalatok megannyi színes foltja építi fel a könnyed alakokat, amelyek változatos szín-felületei utalnak a sokféle nézőpontból összeálló emlékek, töredékekből építkező heterogén minőségére. Ennek befogadásához pedig nem árt, ha a rohanás után, lélegzetünket lelassítva megérkezünk a szemlélődés tudatállapotába.

Schneller János

művészettörténész

Budapest, 2024. január 10.