Péter Szabina: Mészáros Ágnes szobái. A benyomás és a kifejezés szubjektivitása

„Minden szín rezdülést kelt, és minden rezdülés gazdagabbá teszi a lelket”
(Kandinszkij)

„A valóságot csak akkor lehet megragadni, ha az intellektus kiengedte a szorításából”
(Suzuki)

Lehetséges-e a művészeti alkotásban a tanult dolgok – a ráció, a logika – elengedése, s ha igen, akkor hogyan? Talán ez a kérdésfelvetés is lehetne Mészáros Ágnes ars poeticája, mivel festői tevékenységében kiválóan nyomon követhető ez a dilemma. Már a korai portréábrázolásaiban – például Zója két utazás között, Bea Óbudán, Pillanat című munkáiban – is jelen van ez a feszültség: ecsetvonásai – talán tudatosan, talán tudattalanul – szinte ellenkeznek a figuratív ábrázolás szabályaival.
Későbbi (és legfrissebb) munkáira is az előzetes, tudatos színválasztás és a kompozíció elengedése, s az ilyen értelemben vett minden következetességet nélkülöző egyszerűség elérésére való törekvés a jellemző. Festészete a figuratív és az absztrakt festészet közötti határvonal feloldására tett folytonos kísérlet: noha vizuális fogódzókat találhatunk vásznain, azonban szinte rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a tárgyias világ megjelenítésén túl egy jóval intimebb közegbe kalauzolnak ezek az alkotások. Képein a lélek minden mélysége és a felszínről származó minden inger nyomon követhető: a látásbeli öröm és a megrendülés állapotai áradnak belőlük.
Mészáros Ágnes mindezt természetesen a saját maga módján teszi; nem azt ismétli és variálja, ami a tárgyias művészetben is megtalálható, hanem megteremti a saját kifejezési birodalmát. Közvetlenül valósít meg olyan lelki folyamatokat, amelyek a motívumhoz kötött képalkotás számára nehezebben hozzáférhetőek. Festményei mögött jelentősen érezhető az a kényszerítő hatással bíró tapasztalat, miszerint nem fér(het) bele minden élmény a figurális ábrázolásba.
Az emberi lélek mélységeinek megismerésére irányuló alkotói attitűdje azonnal felébreszti a befogadóban a művészet és filozófia, illetve művészet és pszichológia közötti összefüggéseit. Mind a művészeket, mind a filozófusokat az emberi természet és a lélek megismerésének vágya kalauzolta el egy közös területre: a tudattalan felfedezésére. A tudattalan szó használata előtt (Hartmann: A tudattalan filozófiája, 1868) sokkal inkább belső természetként hivatkoztak erre a területre. A középkori misztikusok például a saját belső természettel, a saját tudattalan lelki világgal való foglalkozás során a figyelmet a lélek mélyén zajló történésekre irányították. Gondoljunk csak Ávilai Szent Teréz Belső várkastély című írására, ami sok mindent tanítani kíván nekünk arról, hogyan építsük belső várkastélyunkat, a lelkünket, szobáról-szobára, tégláról-téglára, türelmesen, humorral, kreativitással.
Ez az alkotói intenció érhető tetten Mészáros festményeiben is – különösképp a Belső szoba és a Sötét szoba tárgyköréhez sorolt munkákban –, amelyeken a lélekben zajló érzések, intuíciók, hangulatok, benyomások álomszerű lenyomatait láthatjuk. A figuratív és a non-figuratív határán mozgó festményekből áradó érzelmi hangoltság belső képek és emlékek áramlását indítja el a befogadóban. Ezek a „láthatatlan világból” érkező érzések és impulzusok, szabad asszociációk egytől-egyig arról árulkodnak, hogy Mészáros a belső képek megfigyelője és megalkotója. A festmények aurájában szinte szükségszerűen a fantáziaképek, az álmok és a víziók irányába terelődik a néző figyelme: a lélek legbelsejébe vagy inkább legbelsejéből nyíló kis ajtón keresztül vezet az út azokhoz a mélyen szunnyadó, sejtelmekből, intuíciókból formálódó képekhez, amelyekből ezek a munkák táplálkoznak. Ahogyan az álmok, úgy ezek a festmények is a lélek működésmódjáról adnak jelzéseket: Festővászonra felvitt jelzései egyszerre egyetemesek és egyediek.
Egy másik fontos rétege ezeknek a festményeknek a női témákhoz, nőművészethez köthető tartalmi kapcsolat folytonos jelenléte. Munkásságában feltárhatóak azok az elemek is, miszerint nőművészként foglalkoztatja saját helyének kijelölése és önmeghatározása is. A tudattalan irányába történő elmozduláson és az intuícióra való hagyatkozáson túl az a kontextus is foglalkoztatja a festőt, amelybe többek között a nemi szerepekkel kapcsolatos klisék, sztereotípiák is beépülnek. Mintha ezen építmények dekonstrukciójára is törekedne: Harcosság, kritikai él helyett azonban finom irónia, ambivalencia, lágyabb, személyesebb hangvétel, könnyedség jellemzi alkotásait. A 20. századi Európai Iskola céljait megidéző – attitűdjével, témaválasztásaival mintha a modern és az avantgárd hagyományokat próbálná rehabilitálni. Az absztrakció jegyében is alkot, azonban mindezt úgy teszi, hogy a személyességet és saját közvetlen életélményeit nem szorítja háttérbe. Absztrahált portréiban, a formák, az anyagok, a természethez való viszonyulásában határozottan fellelhető a női nézőpont.
Olajfestményein a nyomhagyás bensőséges művészetének egyedi felfogásával találkozhatunk, a színekkel és a vonalakkal történő játéka a közelség rekonstruálásának lehetőségét kínálja számunkra: általuk a művész gondolkodásmódjának nyomaira bukkanhatunk, s azokból kiolvashatóvá válik a spontaneitásból, a véletlenekből létrejövő esetlegességek műalkotásokba történő integrálására irányuló alkotói szándéka. A figuratív és a nonfiguratív határmezsgyéjén egyensúlyozó festményei a véletlen jelentőségének lehetőségeiből létrejövő újabb és újabb lírai absztrakciókként mutatkoznak meg.
Művei előtt tanúi lehetünk „a kép ablak” felfogással való szakítási kísérletnek, ugyanis képfelületei olyan membránként működnek, ami a látható világ ábrázolását az ember belső, lelki valóságára koncentráló figyelemmel ötvözi. A tudattalan tartományába kalauzoló belső tájképei vonatkozásában a kompozíció hagyományos megközelítésének újragondolására is felfigyelhetünk: a foltfestészet stílusjegyeit is magában hordozó képein feloldódni látszik a fő- és mellékmotívumok rendszere: Freya, Sejtések és Oldás című képein az érzelmeket és sokszor traumákat is sejtető színek egyenrangúak a befejezetlenül hagyott női arckifejezésekkel (érzelmi torzókkal, ha tetszik).
Keleti tűz, Bot, Reggeli fény, Pálcikák címet viselő munkáiból játékosság olvasható ki, ennek következtében a képek már kevésbé drámaiak, konkrét értelemben egyre kevesebbet mondanak el alkotójuk lelki- és hangulati állapotáról. Ehelyett az aktuális médium felé mutatott alázatos hozzáállásáról tanúskodnak: a műalkotást nem a természet puszta ábrázolásának tekinti, inkább olyasvalaminek, ami maga is természeti alkotás. Nem téveszti szem elől, hogy az alkotói folyamat eredményét, a létrejött művet ugyanúgy meghatározza például a festővászon, az ecset, a festék, amit használ, mint a művészi elképzelés és kivitelezés. Ezek az absztrakcióba hajló munkák, valamint a színekre, foltokra és vonalakra redukált – olykor már-már minimalista megközelítést mutató – tájképek ( Tó, Zöld víz, Narancs víz, Parti sziklák) a zen buddhizmus művészetének „módszerét” sejtetik, amit Sabro Hasegawa találóan „irányított véletlenként” írt le. Ebből a perspektívából a képek ugyanazzal a természetességgel jönnek létre, mint azok a felhők vagy fűcsomók, amelyeket jelzésszerűen sejtetnek. Ebből fakadóan Mészáros Ágnes alkotásaiban a véletlenek és az esetlegességek kreatív művészi kontextualizálásával találkozhatunk.
Mindemellett ezek az olajfestmények megerősítik azt az évezredes, egyetemes tapasztalatot, miszerint a színek közvetlenül hatnak a lélekre. Köztudott, hogy a színek vagy színrendszerek szimbolikájának az ismerete útmutatóul szolgálhat – alkotás és befogadás közben egyaránt – önmagunk megmélyebb megismeréséhez, megértéséhez. Mintha a festő úgy állna a festővászna előtt, ahogyan reggel állunk a ruhásszekrényünk előtt: Sokak szerint ruhaválasztásunknál ösztönösen olyan színű öltözékbe bújunk, amely segíti az energiaegyensúlyunk helyreállítását. Ilyenkor pedig a pillanat tört része alatt a belső hangunkra, az intuíciónkra hallgatunk, ami összekapcsolódik egy félig tudatos érzéssel és képpel arról, hogy aznap milyenek szeretnénk lenni. Ebben a rövid jelenetben a ruhásszekrény előtt egy villanásra összekapcsolódik a külső és a belső, és megjelenik lelki szemeink előtt az a kép, amivé aznapra válni szeretnénk: talán ezek a festmények is valami ehhez hasonló – az alkotó, a festővászon, a festék, a tér és az idő viszonyrendszerében végbemenő – folyamat eredményei. Ha egyetértünk azzal a megállapítással, hogy a színek befolyásolják a lelki működésünkett és mindegyik más jelentést, más hatást hordoz magában, akkor könnyen felfedezhetjük e festmények színkompozícióinak vitalitását. A főként kék, zöld és narancssárga dominanciával rendelkező alkotásokra tekinthetünk úgy is, mint a hirtelen változások és benyomások megörökítésének lenyomataira.
A festő az „itt és most” jelenségét próbálja vizuálisan megragadni, ennek értelmében pedig az idő is fontos szegmense Mészáros Ágnes festészetének. A változó belső természet – a már korábban említett tudattalan működések – és a mozgásban levő külső természet – az égbolt, a víz, a fény, az időjárás – egyaránt (sőt, egyszerre). E munkák központi szervező elve az élmények és benyomások rögzítése: Az alkotó szubjektív élménye az elsődleges, a külvilágból érkező ingerek – a színek, a formák, az érzelmek, a kapcsolatok, az események – benyomásáé. Elsősorban a színeket keresi, így a forma egyre inkább másodlagossá válik.
E festmények expresszivitása pedig a belső – nehezen verbalizálható – látomásokból, érzésekből, szorongásokból fakad. Mészáros egyéni érzéseit több helyen erőteljes drámaisággal, torzítva és minden formai megkötés nélkül jeleníti meg a vásznon. Nem valóságrészleteket jelenít meg festményein, hanem egy különös belső mozgást és lüktetést. Ez az erős érzelmi töltet és kifejezőerő a kollektív tudattalan működéséhez is köthető, mivel differenciálatlan érzésekből, illetve nagy energiájú archetípusos motívumokból táplálkozik (gondoljunk csak itt a jungiánus pszichoterápiára).
Mészáros Ágnes vásznain, belső szobáiban, egyszerre jelenik meg a benyomás és a kifejezés szubjektivitása. Ha mindezt a lélektani folyamatok felől próbáljuk értelmezni, akkor talán előbbi az asszimiláció, utóbbi pedig az akkomodáció működéséhez köthető. E két pszichés folyamat egymást váltó működése, a külső és a belső világ közti áramlás kutatja és teremti meg festményeinek egyensúlyát.